A kommunizmus áldozatainak emléknapjára: a németek kitelepítése egy sváb szemével

Fejér megye több településéről is nagyon sok németet kitelepített a kommunista uralom a világháború után. Így volt ez Isztiméren is: a történtekre a 90 éves Reichardt Béláné emlékezett vissza.

 

 

Reichardt Béláné 1972 óta Székesfehérváron él
Forrás: Tihanyi Tamás / Fejér Megyei Hírlap

„Őseink valamikor 1720-ban érkeztek Magyarországra a mai Ausztria területéről, komppal jöttek le a Dunán. A mai Isztiméren láthatóak olyan kőmaradványok, ahol az első házak felépültek a Tés felé vezető úton. A környező erdőkben dolgoztak, épp nem haltak éhen, volt, aki megmaradt, akadt, aki meghalt, de az idő múlásával kialakult a falu. Isztimért a betelepülő németek építették fel, és mivel ügyes emberek voltak, idővel összeszedték magukat.

Hároméves koromban meghalt édesanyám, aki szintén még gyerek, tizenkét éves volt, amikor meghalt az édesanyja. Egy darabig édesapám egyedül élt. Szegények voltunk, apámnak két testvére vándorolt ki Amerikába, onnan segítették. Boldogultunk, amennyire lehetett, apám egy ideig egyedül élt, aztán újra megnősült, de hála istennek egy nagyon szegény, de nagyon rendes feleséget hozott, aki a mostohaanyám lett.

Jobbról a második Szumzer Béla, az édesapa
Forrás: Családi archívum

A német repülősök 1944 márciusában érkeztek Isztimérre, a házaknál szállásolták el őket. Mindenkivel szót tudtak érteni, mert csak a kanász és a tehenész nem volt sváb a faluban. Hozzánk is került egy pilóta a tiszti szolgájával: amikor a tiszt bevetésre ment, rettenetesen aggódtunk, közben az oroszok egyre közelebb jöttek, esténként láttuk a Sztálin-gyertyákat.

Elkezdték hordani a sebesülteket, szalmára fektettük őket. A tiszti szolga szólt, hogy ássunk el mindent, amit csak tudunk. Szőlős kádakat ástunk le, abba tettük a búzát, és az első rádiónkat is. Aztán megjöttek a páncélos SS-ek, behajtottak az udvarba egy tankkal és kiugráltak belőle. Apám akkor már nem volt otthon, mert el kellett mennie a lóval a németeknek ágyút húzni. Akkor már annyira lőttek, hogy nem lehetett tudni, melyik golyó honnan jön, ezért eldöntöttük, hogy megyünk Kisgyónba.

Kezdtük kihordani a kamrából a füstölt húsokat egy nagy zsákba. Az egyik SS ezt meglátta, elvette és feltette a tank tornyába. Kiabáltunk, hogy ne vegye el, mert ez mindenünk! A kiabálásra és a sírásra előjött a tisztiszolga, és amikor a tank elindult kifelé, azt kiáltotta, hogy „Schweinehund!", és a tank elé ugrott. Az majdnem eltaposta, de aztán az utolsó pillanatban megállt és az SS visszadobta a zsákot.

Menekültünk Kisgyón felé, amikor jött egy amerikai bombázó, de mi elbújtunk egy pincében. Kisgyónban már ott voltak az oroszok, ezért lementünk a bányába. Apám úgy szabadult meg, hogy éjszaka egyszerre mindenki leugrott a szekerekről, és elfutott, de a ló az odalett. Életben maradtunk, de mindenünk elveszett.

Német katonákkal vadászat közben, valahol az isztiméri erdőkben
Forrás: Családi archívum

Aztán eljött 1946, jött a kommunizmus és a kitelepítés. Az került rá a listára, aki az utolsó népszámláláskor német nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek mondta magát. Aki azt állította, hogy német nyelvű, de magyar nemzetiségű, az maradhatott. Nem egészen a lakosság felét gyűjtötték össze, zömmel a kisháziakat, mi így neveztük a szegényeket. Ott kellett 50 kilós batyukkal gyülekezniük, ahol most elágazik az út, aztán indultak velük a bodajki vasútállomás felé. A népi németnek nyilvánítottak helyére pedig megérkeztek Vas megyéből a telepesek és elfoglalták a házakat.

Rettentő nagy gazemberség kezdődött el, mert aztán a mi házainkat odaadták a következő betelepülő hullám tagjainak, azoknak, akik a Felvidékről jöttek. Akinek szép nagy háza volt, kitették onnan kisebb viskókba. Az érkezők kiválasztották, melyik házat akarják: a jobbakat, természetesen. Volt olyan, akinek rendes nagy háza volt, de átköltöztették egy másikba, ahol már két család lakott és csak úgy tudott aludni, hogy a lába a széken feküdt. Aztán jöttek olyanok is, akik már valahol letelepedtek, de ott azt mondták nekik, jöjjenek Isztimérre, mert itt válogatni lehet a házak között. Mi egy földes padlójú házba kerültünk, ahol csöpögött a víz, de édesapám valahogyan rendbe tette. Az egy viskó volt.

Nekünk hallgatni kellett, mert az újak lettek az urak, akik minden tisztséget betöltöttek. Hiába volt a sváb aranykalászos gazda, felvidéki lett a téeszelnök, vasi a tanácstitkár. Németül nem lehetett beszélni, ránk szóltak, hogy ne „svábozzunk”. A kommunisták sokszor minden ok nélkül megverték a sváb legényeket. Meg kellett húzni magunkat, soha nem tudhattuk, legközelebb kit visznek el közülünk. A forradalom idején a legjobban éppen azok hőbörögtek, akik korábban a legnagyobb kommunisták voltak. De a svábok tudták, ha ők megmozdulnak, abból nekik komoly bajuk lesz, ők lesznek később megint a legnagyobb bűnösök. Amikor elkezdték felgyújtani az iratokat a téeszben és másutt, egy sváb sem volt közöttük. Én annyira féltettem a férjemet, hogy bezártam a házba. De mégis, amint vége lett a forradalomnak, érte jöttek, pedig nem csinált semmit. Elengedték az uramat, de aztán megint és megint érte jöttek. Ez őt annyira megviselte, hogy elvágódott és epilepsziás rohamot kapott: egész életére megbetegedett akkor. A kisgyóni bányászok lettek az urak, és ismét elkezdték üldözni a svábokat. Idővel visszavásároltuk a saját házunkat, mert gazdálkodni akartunk, de aztán megint elvették az állatokat, a földet, még a kertből is lekerítettek egy részt. Robotoltunk tovább, de a saját földünkön lettünk cselédek."

Forrás: feol.hu