Versek

on . Beküldve: Egyéb

KOVÁCS JENŐNÉ versei

 

Tücsökzenés nyári esték,
Úgy szeretlek titeket!
Mintha minden könnyebb lenne,
szebb is -jobb is veletek.

Langyos eső permetezget,
elbűvölve hallgatom.
Hálát adok minden napért,
s nincs panasz az ajkamon.

Nyári esték szépek vagytok,
átjárjátok szívemet.
Dallá szelídül a bánat,
s nyugodtak az éjjelek.

Tücsökzenés nyári esték,
kísérjetek még tovább.
Ha elmúlt is az ifjúság,
él a szép utáni vágy.

 

Ősszel…

Rövidülnek a napok,
hosszabbak az esték.
Gyakran fázunk – didergünk,
kell már a melegség.

Hullik már a falevél,
úgy mint minden ősszel.
És a köd is permetez
sűrű – dús esővel.

Hidegebbé vált a szél,
könnyünk csordul tőle.
Őszirózsa, s dália,
nem nyílnak már ők se.

Csak a krizantém dacol
hideggel és széllel.
S az ember szíve dobog,
az őszben is – reménnyel.

 

Négysorosak…

Köd borította…

Köd borította őszi tájban
már halk léptekkel ballagok.
S vállamra hullnak elfáradtan
sárgán – barnán a falombon.

 

Sóhajtás…

Sóhajtanak a falombok,
mielőtt elhagyják a fát.
Aztán lehullnak a sárba
és tűrik a lábunk nyomát.

 

Rozsdabarna levelek…

Rozsdabarna levelek fáradtan,
halkan zizegnek. Búcsúzva szállnak tova
és nem lesznek zöldek soha.

 

Vastag avar…

Vastag avar borítja a földet
és tarrá váltak a fák ágai.
Lehangol és elbúsít a látvány,
de tudom, lesznek még virágai.

 

Köd borult az őszi tájra…
(Nótaszöveg)

Köd borult az őszi tájra s fájóbb lett a bánat,
a lehulló levelekkel álmaim is szállnak.
Viszi őket az őszi szél, nem hagy bennem vágyat,
sírva suhan minden levél, csak bús napok várnak.

Hidegen fúj az őszi szél, melegedni vágyom,
didereg a szívem – lelkem, álmok nélkül fázom.
Egy nyár volt csak a szívemben napsugaras, boldog
s belehalt a búcsúzásba, mint ősszel a lombok.

 

Ne mondd azt, hogy…
(nótaszöveg)

Ne mondd azt, hogy nem szép a táj, hogyha az ősz közeleg,
Ne mondd azt, hogy őszidőben csak a fájó könny pereg.
A természet búcsúzkodhat, hullhatnak falevelek,
de az érző – vágyó szívek ősszel is szeretnek.

Ne mondd azt, hogy az őszi szél csak fájó dalt sír, zenél,
és azt se, hogy télidőben a szív nem vágy, nem remél.
A természet bármily zord is, a szívünkig nem érhet,
mert télen is vannak szívek, melyek forrón szeretnek.