Nyomtatás

Kovács Jenőné versei

KOVÁCS JENŐNÉ őszi versei

Ősszel…

Rövidülnek a napok,
hosszabbak az esték.
Gyakran fázunk – didergünk,
kell már a melegség.

Hullik már a falevél,
úgy mint minden ősszel.
És a köd is permetez
sűrű – dús esővel.

Hidegebbé vált a szél,
könnyünk csordul tőle.
Őszirózsa, s dália,
nem nyílnak már ők se.

Csak a krizantém dacol
hideggel és széllel.
S az ember szíve dobog,
az őszben is – reménnyel.

Négysorosak…

Köd borította…

Köd borította őszi tájban
már halk léptekkel ballagok.
S vállamra hullnak elfáradtan
sárgán – barnán a falombon.

Sóhajtás…

Sóhajtanak a falombok,
mielőtt elhagyják a fát.
Aztán lehullnak a sárba
és tűrik a lábunk nyomát.

Rozsdabarna levelek…

Rozsdabarna levelek fáradtan,
halkan zizegnek. Búcsúzva szállnak tova
és nem lesznek zöldek soha.

Vastag avar…

Vastag avar borítja a földet
és tarrá váltak a fák ágai.
Lehangol és elbúsít a látvány,
de tudom, lesznek még virágai.

Köd borult az őszi tájra…
(Nótaszöveg)

Köd borult az őszi tájra s fájóbb lett a bánat,
a lehulló levelekkel álmaim is szállnak.
Viszi őket az őszi szél, nem hagy bennem vágyat,
sírva suhan minden levél, csak bús napok várnak.

Hidegen fúj az őszi szél, melegedni vágyom
, didereg a szívem – lelkem, álmok nélkül fázom.
Egy nyár volt csak a szívemben napsugaras, boldog
s belehalt a búcsúzásba, mint ősszel a lombok.

Ne mondd azt, hogy…
(nótaszöveg)

Ne mondd azt, hogy nem szép a táj, hogyha az ősz közeleg,
Ne mondd azt, hogy őszidőben csak a fájó könny pereg.
A természet búcsúzkodhat, hullhatnak falevelek,
de az érző – vágyó szívek ősszel is szeretnek.

Ne mondd azt, hogy az őszi szél csak fájó dalt sír,
zenél,
és azt se, hogy télidőben a szív nem vágy, nem
remél.
A természet bármily zord is, a szívünkig nem érhet,
mert télen is vannak szívek, melyek forrón szeretnek.